Bolond világ

Ez a világ nem nekem való. Néha azon gondolkodom, hogy normális emberből van-e kevés, vagy én vagyok bolond? Persze, elismerem, én sem vagyok teljesen tökéletes, mert valóban, néha ki tudok borulni. Állatira. De ez még senkit sem jogosít fel arra, hogy hisztis hülyének állítson be engem. Hiszen mégis mit sejthet a külvilág abból, ami bennem lejátszódik egy adott pillanatban? Igen, hangulat-ember vagyok. De aki szeret, az el tud fogadni mindezek ellenére is. Ebben szerintem semmi rossz nincs. Vagy az emberek csőrét böki az, hogy nem megy nekem a képmutatás? Valószínűleg itt van a kutya elásva. Manapság őszintének lenni bűn, mivel az emberek csak a hízelgést meg kedveskedést szeretik hallani. Holott a valóság szürke és brutálisan nagyot tud ütni olykor, amire azért valljuk be, nem árt felkészülni. Hiába lebegünk 333 méterrel a felhők fölött, a zuhanás onnan csak sokkal-sokkal fájdalmasabb. Szóval ne kívánja tőlem senki azt, hogy csak a szépet és jót mondjam, mert teljességgel képtelen vagyok erre. Úgy vélem, hogy a kiegyensúlyzott élet egyik feltétele az, hogy néha kiadjuk magunkból a feszültséget ordítva, tombolva, káromkodva. Hiszen csak így adhatjuk tudtára a világnak, hogy élünk és... igenis létezünk. A sarokban való vegetálás és csöndben meghúzódás senkit sem változtatott még élő legendává tudtom szerint. Épp ezért tudnunk kell sírni, nevetni, hallgatni és tombolni, együtt élni a világ minden egyes rezdülésével: ettől vagyunk emberek. És kitudja, lehet valaki épp abba a vehemenciába szeret bele, amit egy kemény vita során rántunk elő a tarsolyunkból. Mert igenis, lehet vonzó és édes egy dühöngő nő. Édesen mérges, édesen harcias. Vigaszra váró és szeretni való...